Amikor a zsidó lét „biztonsági kockázattá” válik: Az újfajta kulturális antiszemitizmus

Amikor a zsidó lét „biztonsági kockázattá” válik: Az újfajta kulturális antiszemitizmus

Vélemény:Miközben művészeket letiltanak, és fesztiválok zsidó fellépőket törölnek a programjukból „biztonsági okokra” hivatkozva, a nyugati kultúra egy veszélyes kettős mércét kezd elfogadni – bojkottálja a zsidókat, miközben olyan rezsimeket ölel magához, amelyek elhallgattatják, bebörtönzik, sőt kivégzik saját művészeiket.

Ez a háború 2023. október 7-én kezdődött, a Nova zenei fesztiválon elkövetett mészárlással, ahol 378 fiatal – művészek és álmodozók – vált áldozattá, akiket azért gyilkoltak meg, mert „zsidók voltak” és mert táncoltak a sivatagi ég alatt. Most pedig a kulturális világ úgy döntött, hogy az áldozatok jelentik a problémát.

A helyzet iróniája úgy vág, mint egy rozsdás kés a selymen át. Jelenleg az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon – azon a fesztiválon, amelyet 1947-ben Sir Rudolf Bing, náci Németországból menekült osztrák-zsidó alapított – zsidó humoristákat mondanak le, pusztán azért, mert léteznek. Ez ma a „forradalmi tett”.

Bing első meghívott művészei németek voltak; az volt a víziója, hogy „a háború sebeit a művészet gyógyítsa meg” — egy megbékélés gesztusa. Elképzelni sem tudta volna, hogy nála, a fesztiválján a zsidókat fogják letiltani.

A lemondási járvány digitális lángként terjed
Philip Simon és Rachel Creeger, brit zsidó művészek Edinburgh Fringe előadásait törölték — nem politikai tartalom miatt, figyelem! — hanem azért, mert a helyszínek úgy ítélték meg, hogy pusztán a zsidók jelenléte „összeférhetetlen a jelenlegi izraeli kormánnyal szembeni álláspontunkkal.”

Mert mi mást is jelentene az „elvi politikai álláspont”, mint azt, ha valakit a létezése miatt büntetnek, igaz?
Az izraeli DJ, Skazi-t pár órával a belgiumi Tomorrowland fellépése előtt kivették a programból „biztonsági megfontolásokra” hivatkozva — úgy tűnik, izraeli útlevele súlyos fenyegetést jelentett az elektronikus zenére. A vancouveri Comic Arts Festival kitiltotta a zsidó-amerikai képregényrajzolót, Miriam Libickit az izraeli hadseregben (IDF) eltöltött múltja miatt, „elszámoltathatósági nyilatkozatot” adva ki, amely szerint jelenléte „közbiztonsági kockázatot” jelent azok számára, akiket „közvetlenül érint a palesztinai népirtás.”
Kanada törölte a Hamilton Zsidó Filmfesztivált, miután panasz érkezett, hogy az izraeli gyártású filmek „cionista propaganda” terjesztésére szolgálnak. Mert nyilvánvalóan a zsidó filmkészítők, akik a nagymamájuk challah-receptjéről beszélnek, az imperializmus titkos ügynökei.

Az edinburgh-i Leith negyedben — amelyet most büszkén „cionizmusmentes zónává” nyilvánítottak — a helyi szervezők azzal fenyegetőznek, hogy „az utcákról a munkahelyeinkre viszik a harcot”. Milyen csodálatosan hatékony: egy skót városrészt zsidómentes övezetté változtattak. A nürnbergi törvények bizonyára nagyon büszkék lennének erre a „progresszív” újracsomagolásra.

Az elítélendő kettős mérce: mesterkurzus a szelektív felháborodásban

Mikor hallottál utoljára arról, hogy egy iráni művészt bojkottáltak volna? Annak ellenére, hogy Teherán kivégez olyan zenészeket, mint Toomaj Salehi, és megtiltja a nőknek, hogy szólóban énekeljenek, az iráni művészeket semmilyen kulturális kizárás nem éri a nyugaton. A kínai művészek álló ovációval lépnek fel, miközben kormányuk valódi népirtást követ el az ujgurok ellen. Az orosz művészeket csak korlátozott szankciók érték az ukrajnai invázió után — semmi sem hasonlítható a zsidók ellen irányuló rendszerszintű bojkottokhoz.

A szelektivitás annyira arcátlan, hogy már-már művészi. Az igazi diktatúrák művészei vörös szőnyeget, míg a zsidó humoristák, akik anyósos poénokat adnak elő, biztonsági figyelmeztetéseket kapnak.

A kultúra fegyverré válása: amikor a művészet elhagyja szent küldetését
Berlin klubjaiban az „anticionista” kódnév lett a „zsidók nem kívánatosak” jelzésére. Harminc művész lépett vissza a barcelonai Sonar fesztiváltól laza izraeli üzleti kapcsolatok miatt, miközben vidáman figyelmen kívül hagyták a kínai megfigyelő technológiát vagy az iráni olajpénzekből finanszírozott más rendezvényeket.

De ami igazán összetöri a szívemet, művészként: a küldetésünk — tetszik vagy sem — az, hogy hidat építsünk és gyógyítsunk, új nézőpontokat keressünk, túllépjünk „ezen” a világon, egy szabadság és szeretet zónájába jussunk. Azért létezünk, hogy kifejezzük azt, amit elnyomnak. Amikor a művészet fegyverré válik, amikor a kultúra kizárás és gyűlölet eszközévé válik, mi marad?

Ez nem szolidaritás a palesztinokkal — ez a zsidkó kizárásának társadalmilag elfogadhatóvá tétele újra. A radikális iszlámista közösségi média gépezete sikeresen meggyőzte a Nyugat nagy részét arról, hogy a zsidó részvétel a kulturális életben erőszakos, hogy a zsidó jelenlét speciális „biztonsági megfontolásokat” igényel. Elferdítették a művészetet, és a transzcendenciára szánt tereket ősi előítéletek harcmezeivé változtatták.

A legvégső irónia: egy erkölcsi csődtömeg tanulmányozása
A Hamász vezetői teáznak katari villákban, miközben Gáza gyerekei éheznek azokban az alagutakban, amelyeket segélypénzekből építettek, amelyekből egy mediterrán paradicsom is létrejöhetett volna. És mégis, valahogy ezt is a zsidók hibájaként tüntetik fel.

Az ENSZ legutóbbi francia-szaúdi „kétállami konferenciája” követeli az „izraeli oktatás radikalizmus-mentesítését” — mert a zsidó történelem tanítása nyilvánvalóan újraoktató táborokat igényel. Eközben 31 amerikai államban nem kötelező a holokauszt tanítása, a legtöbb arab ország történelmileg kizárta azt a tantervekből, és néhány ország nemrég eltávolította a holokausztról szóló anyagokat az iskolákból.

Eközben a palesztin tankönyvek továbbra is azt tanítják a gyerekeknek, hogy életük szent küldetése a zsidók megölése. Hol van a kulturális bojkott emiatt a tananyag miatt?

Egy szerény javaslat: a következetesség mint forradalmi koncepció
Íme egy radikális ötlet, ami talán működhet: alkalmazzuk ugyanazokat a mércét minden országra. Zenészek kivégzése? Bojkott. Nők éneklésének betiltása? Bojkott. Valódi népirtás? Bojkott.

De ehhez valódi elvekre lenne szükség, nem pedig divatos előítéletekre, és ezt nem engedhetjük meg, hogy megzavarja a morális színházat.

Alvajárás a katasztrófa felé
A félelmetes az, hogy a „woke” Nyugat álmodozva halad egy olyan valóság felé, ahol az ősi gyűlölet emberi jogi aktivizmusnak álcázza magát. Miközben „biztonságos tereket” próbálnak teremteni zsidó befolyástól mentesen, ezek a morális keresztesek a legveszélyesebb tereket hozták létre — olyan helyeket, ahol egy egész népet kollektív módon büntetnek meg pusztán azért, mert létezik.

A sötétségben világító fény az észtországi Freedom Festival, ahol augusztus 18-án én adom elő a „THE FINAL FINAL SOLUTION” című művet. Íme, hogyan néznek ki az igazi elvek: az észtországi Freedom Festival egyszerre ünnepli a zsidó és a muszlim hangokat ugyanazon a programon belül. A fesztivál előadói közel tíz országból érkeznek, többek között Pakisztánból, Törökországból, Grúziából, Kuvaitból és Kirgizisztánból, zsidó művészekkel együtt — képzeljük csak el, zsidók és muszlimok egy színpadon, morális pánik vagy „biztonsági aggályok” nélkül!

A tragédia nemcsak az, hogy az antiszemitizmust igazságosságnak álcázzák. Hanem az is, hogy mennyi időbe telik még, amíg Európa ráébred, mivé vált? Mennyi idő van még, mielőtt már túl késő lesz mindannyiunk számára?

Mert semmi sem mondja úgy, hogy „soha többé”, mint az, hogy újra megtörténik — csak éppen jobb PR-rel.

Hadar Galron- YNet

Eredeti angol nyelvű cikk: When being Jewish becomes a 'security risk': The new cultural antisemitism